Alice és Jasper összejövetele ( szerintem ) 2/2

Ez az előző történetem folytatása. Remélem tetszeni fog, és sajnálom, hogy eddig tartott. Olvassátok, és komizzátok. Sziaszotok!

Alice és Jasper összejövetele ( szerintem ) 2/2

- az azért rossz lehet. - mondta Rose. - Vajon mit dolgozhat?
- Nos, erre már én sem tudom a választ. - vonta meg a vállát Emi.
- Na, de inkább hanyagoljuk a témát. - javasoltam. - Én elmegyek vásárolni. Jössz, Rose?
- Azt hiszem most kihagyom. - mondta, majd Emettre nézett.
- Azt hiszem, ezt meg én hagyom ki. - mosolyogtam, és elmentem.

Másnap:

Egy újabb nap telt el a suliban. Nem volt semmi jó. A tanárok a féltékenység miatt, megint minden dolgozatomra 2-3-t adtak. Miért ilyen szadista állatok? Nem fogom tudni megérteni a tanárokat. De nem is ez volt a nap legrosszabb része, hanem, hogy Jasper folyamatosan figyelt, és amikor felé néztem a szíve gyorsabban vert. Nem értettem, hogy mit akar... vagy legalábbis akkor még nem. Úgy a harmadik óra tájában nem volt kedvem sietni az órámra, mert a tanárt gyűlöltem, amúgyis mindegy volt neki, ha ott vagyok, ha nem.
"Elkéne indulnom. Azért, lehet, hogy ma megváltozott, és nem lesz neki minden mindegy." - gondoltam magamban. Már majdnem ott voltam, amikor pár "idősebb" srác elém lépett.
- Szia tündérbogár! - kezdte el az egyik fiú, miközben szájából érződött az alkohol. - Nem akarsz tanulni? Gyere velünk.- Erre mind3-an röhögni kezdtek.
- Kösz, de kihagyom. - mondtam, és megpróbáltam kikerülni őket.
- Ne olyan sietősen. - Mondta, egy másik fiú, és elkapta a karomat. Nem igazán tudtam, mit kellene tennem, hogy ne fedjem föl magam, és a családomat, de ha elvisznek, még nagy bajok lesznek. - Láttuk ám, hogy milyen szomorú és magányos vagy! Hát nem jó, ha felvidítunk?
- Te, ez nem akarja, hogy kényeztessük. - szólalt meg végül a harmadik fiú. - Ezt nem engedhetjük! - mondta, és most már dühös szemeik lettek. Nem igen éreztem, de láttam a karomat szorítón, hogy egyre szorosabb lesz az ökle. Csak azt figyeltem, hogy tudjam, körülbelül mikor kellene felszisszennem. Nem kellett arra olyan sokat várjak, már majdnem öszetörte a saját kezét, ezért úgy tettem, mint akinek nagyan fájna és összegörnyedtem. Hirtelen, elengedte a kezemet, és csak most láttam, hogy nekiesett a falnak, és ütközés után egy foga ki is jött. Nem tudtam mire vélni, de ekkor egy illat megcsapta az orromat. Tudtam kié, az övét 1000 közöl is felismerném; Jasper volt az. Egyik kezét vállamra tette, és aggódóan nézett a szemembe.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Én igen. - ekkor rápillantottam arra a kezére, amelyikkel ütött. Vérzett, és ez a vér csiklandozta az orromat. nagyot nyeltem, és addigra már én jobban aggódtam érte. - Te jól vagy?
- Ne aggódj, ez sem.... - kezdte el, de ekkor hátulról a másik kettő megtámadta őt. Fejét, a padlóba verték, amitől elkezdett vérezni az orra. Amikor egy kicsit abbahagyták, megfordult, és az egyiket lábbal eltalálta. Ezt látva a másik kést kapott elő, és úgy közelített.
- Jasper vigyázz! - ordítottam felé, mire ő észbe kapott, de már késő volt. A kés elérte, és a kezébe mélyedett. Felordított, de ez a fájdalom erőt adott neki és egy hatalmasat ütött az utolsó támadójába, aki elájult. Ekkor jelent meg az igazgató, és a helyettese. A helyettes rögtön hívta a mentőket, míg én odamentem Jazz - hez, aki nehezen vette a levegőt. A sebe rettentően vérzett, és talán még nálam is sápadtabb volt.

2 óra múlva:

Hazafelé tartottam a kórházból. Azt mondták az orvosok, hogy bent tartják mindannyiukat kivizsgáláson. Engem is megakartak nézni, de nem engedtem, és addig erősködtem, míg haza nem mehettem. Sajnáltam Jaspert, hogy nem tudtam segíteni neki, de nem bírtam. Egyszerűen az illatok, és a vér szagától mozdulni sem bírtam. Amikor hazaértem, nem a bejárati ajtón, hanem az ablakomon keresztül mentem a szobámba. Azt hittem, hogy nincs bent senki, de sajnos Rose túlzottan ismert, és már várt. Tudtam, hogy előbb-utóbb elfog jönni ez a beszélgetés is, így inkább túl akartam esni rajta azonnal.
- Akarsz róla beszélni? - ez volt az 1. kérdése, amint mellé ültem.
- Azt hiszem.
- Rendben. Mit csináltak veled? Hogy került ő a képbe, és mi történt utána? - kérdezte. Ugyan próbált tapintatos lenni, de valahogy nem éreztem jól magam ezektől a kérdésektől.
- Hát, elkaptak... részegen. Elakartak vinni valahová, gondolom bántani. Nem tudtam mit kellene csináljak. - igen. Az már csak egy olyan nemmel teli nap volt. - És mielőtt elvihettek volna, megmentett.
- Ez nem semmi, de miért vannak akkor most kórházban?
- Elkezdtek verekedni, és végül jött egy kés is. Mindenkinek lett valami baja. Ahogy feltudtam mérni a helyzetet, Jasper volt a legrosszabbul.
- Értem. Hát ez aztán... - nem tudom mit akart mondani, de elkezdett belőlem áradni a szó és a gyűlölet.
- És az a bunkó igazgató pedig képes volt, és még őt tette felelőssé az egészért, mert, hogy az apja nagy segítője az iskolának. De ha tudtam volna segíteni, ha nem fagyok le, akkor most nem lenne ez az egész. Ha nem kellett volna megmentenie, most nem kellene fizetnie a kórház miatt Jaspernek, ha nem lennék ennyire szerencsétlen, mindez nem történt volna meg! -már-már üvöltöttem. Ha ember lennék, akkor biztosan patakokban ömlene a könnyem; de mivel vámpír vagyok, ezért csak fájdalmas hangú morgások jöttek fel a mellkasomból. Rose megpróbált nyugtatni, de nem sikerült. Végig átölelt, és simogatott. Mikor egy kicsit lenyugodtam, egy látomásom volt. nem láttam sokat, csak annyit, hogy Jasper magába döf valamit. Egyenesen a szívébe. Nem akartam elhinni. Azt hittem, csak az elmém játszik velem. Mire feleszméltem már másnap volt, és iskolába kellett mennem. Esmee azt mondta, hogy nem kötelező, ha nem akarok. Azt mondtam, hogy amennyit bírok, addig leszek bent.
- Rendben, kicsim. Vigyázz magadra. - Mondta Esmee, és Carlisne.

Suliban, az 5. óra felé:

Mike futott felém. Érdekes volt, hiszen nem láttam egész nap.
Fogalmam nem volt, hogy miért jön annyira felém, hiszen nem voltunk olyan jóban.
-Alice, Alice. - mondta a nevemet, miközben lihegett.
- Nyugi Mike, mi történt veled? - kérdeztem, de nem gondoltam semmi rosszra.
- Nagy baj van. -mondta, kicsit összeszedettebben.
- Mi a baj?
- Ma egész nap Jaspert próbáltam vigasztalni.
- Mi-miért? - kérdeztem értetlenül.
- Te komolyan ennyire vak vagy? Még a hülye is látja, hogy szerelmes beléd! - tudtam, hogy Jazz mit érzett irántam, de nem akartam hallani. Azt hittem, hogy csak egy múló szeszély voltam.
- Mondd már, hogy mi a baj! - mondtam, de most már ordítottam rá.
- Jazz megakarja... megakarja...- látszott, hogy nincs ínyére a mondandója. - Megakarja ölni magát.
- Ezt nem hiszem el! Tényleg igaz volt, amit láttam! - mondtam, mire Mike csak értetlenül nézett rám. - Ne nézz, hanem mondd el, hogy miért akarja megölni magát! - mondtam hisztérikusan.
- Látja, hogy nálad nincs semmi esélye, és tudja, hogy többet nem lesz olyan ember, aki valaha is kíváncsi lesz rá.
- Most hol van? - kérdeztem, még mindig hisztérikusan.
- A házukban. - mondta, mire én elkezdtem kifelé futni. Magam mögül már csak Rose hangját hallottam, amint azt mondja, hogy: " Na látod, érdemes volt neked barátkoznod!". Nem tudtam mikor, de tudtam, hogy még meg fog fizetni ezért a beszólásáért.

Jasper házánál, 15 perccel később:

Berontottam, és minden sötét volt. Az ajtót gyorsan bezártam magam mögött, aminek hála, egy normális ember már semmit nem látna. Gyorsan körbe néztem, de Jaspert nem láttam sehol. Viszont az egész ház, - gondolom - az apja katonai fotóival, és kitüntetéseivel volt tele. A konyhában a hűtőn ott voltak, hogy egy rendes katonának hogyan kell élnie. Ettől kirázott a hideg. Végre meghallottam valami nyöszörgést fentről. Felsuhantam, és egy zárt ajtóval szemben álltam. A nyöszörgést egyre hangosabban hallottam, és végre rájöttem, hogy az sírás. Bementem, mire Jasper felém nézett. Az arca könnyes volt, és meggyötört. Éreztem, hogy a szíve gyorsan ver. Nem bírtam mit csinálni; leültem, és a szemébe néztem. Megpróbálta elfordítani, de határozottan megfogtam. Már elkezdtem volna mondani, azt a régi szöveget, hogy jobbat érdemel, meg ilyenek, de ő szólalt meg.
- Sajnálom. - kezdte elfolytott hangon. - Sajnálom, hogy miattam ilyen szörnyű dolgokat kell átélj. Ígérem békén hagylak, csak egy dologra válaszolj. - Bólintottam. - Miért nem vagyok elég jó neked? - mikor ezt kimondta, valahogy megváltozott a véleményem. Rájöttem, hogy én mindig is akartam őt, de Rosenak igaza volt. Féltem. Féltem az átváltoztatásról. Én akarom őt, én szeretem őt, de ő még él! Ezt nem tehetem meg vele. - Kérlek válaszolj!
- Nekem te vagy maga a tökély. - mondtam, mire ő csak csodálkozva nézett rám. Elengedtem, mert addigra már én nem bírtam a szemébe nézni. - De sajnos nem lehetünk együtt.
- Miért?- kérdezte és már szinte rám üvöltött.
- Nem tehetem... én... más vagyok, és nem lehetsz te is olyan.
- Miért, milyen vagy? Én bármit megtennék érted!- mondta, és megfogta a két vállamat. Nem szóltam, és lassan újra elkezdtek folyni a könnyei. Megint ostobán éreztem magam, mert nem tudtam mihez kezdjek. - Kérlek mondj bármit! Ha hazugság, azt is elhiszem. - mondta, és a térdére hajtotta a fejét.
- Úgyse hinnéd el! - mondtam neki, de már úgy éreztem, hogy én is el fogom sírni magam, ami lehetetlen.
- Kérlek! - elszakadt a cérna. Felidegesített ezzel a kíváncsisággal, és úgy éreztem az a legnagyobb büntetés, ha megmutatom a valódi énemet.
- Rendben. Menjünk a konyhába.
Leértünk, és elővettem egy kést. Jasper egyáltalán nem értette, hogy mit csinálok, de mielőtt bármit is tehetett, vagy mondhatott volna, a és beleszúrtam a kezembe; az viszont nem átdöfött, mint amire Jazz gondolt, hanem kettétörött rajtam.
- Ez hihetetlen. - Mondta, és a csodálkozástól vezérelve megfogta az egyik kés darabot. - Au. - ez a hang azt mutatta, hogy elvágta magát, és a vér szaga előhúzta az ösztöneimet. Már a földre kényszerítettem, amikor észbe kaptam. Gyorsan a szoba másik oldalára siettem, és elfordultam tőle. Nagyokat lélegeztem, bár nem kellett, ettől úgy éreztem, hogy vissza nyerem az önkontrollomat.
- Kérlek, valamit csinálj a véreddel. - nyöszörögtem. nem értette ugyan, de lekötötte.
- Most már elmondhatnád, hogy mi vagy. - akkorra visszanyerte a régi, komor hangulatát. Amikor meghallottam, hogy milyen a hangja, megijedtem. Azt hittem, hogy most, hogy kiderült, hogy egy szörny vagyok, már utál. Nem volt mit vesztenem, elmondtam neki, még mindig háttal állva.
- Vámpír vagyok. V-Á-M-P-Í-R. egy szörny. Gondolom, mostmár nem kellek. - mondtam, és az ajtó felé kezdtem menni. Elkapta a karom.
- Várj! Kérlek ne menj! - mondta komoran, bár a szemén látszódott az aggódás. -Nem akarom, hogy elmenj. Azt mondtad, hogy szeretsz. Hogyan lehetnék én is vámpír?
- Micsoda? - néztem rá értetlenül. - Nem értelek. Miért akarnál te vámpír lenni?
- Miattad. Amikor megismertelek, elmondtam, hogy hazaküldtek a komorság miatt. Te voltál az első, aki megkérdezte, ki vagyok. És te vagy az első, aki azt mondta, hogy szeret. - éreztem a szorításán, hogy elgyengül. Úgy tűnt túl sok minden kavargott benne. Segítettem neki, hogy leüljön a kanapéra. - Tudod, ameddig a szüleim éltek, apám egyszer nem mondta, hogy szeret, anyámnak pedig megtiltotta. Nem akarlak elveszíteni. Szóval, hogyan lehetek én is vámpír?
- Nem érdekel mit mondasz, nem változtatlak át. - mondtam komolyan, hátha rájön, minden szót komolyan mondtam.
- Rendben. Ha nem kellek, magamnak se kellek. - mondta, és a konyhába vette az irányt. utána iramodtam, és egy szörnyű kép tárulkozott elém. Magába döfött egy konyhakést. A földre esett ájultan. A vér engem is a földre kényszerített; de most, hogy megmentsem erőt vettem magamon, és megpróbáltam Carlisnét hívni, hogy ne haljon meg.
- Haló?
- Carlisne, kérlek gyere el Jazzihez, nagy baj van! Attól tartok meg fog halni. - mondtam elhaló hangon.
- Mindjárt ott vagyok. - mondta, és letette.
Még mindig csak ültem a földön, és néztem ahogy az a férfi akit szeretek, meghal, ha nem jön időben a segítség. Szerencsére fél perc múlva ott volt Carlisne, és amint meglátta a sok vért, odament hozzá minden szó nélkül, nagy levegőt vett, és belé harapott. Erre felnyílt Jazzi szeme, és csak a fájdalmat, a tömör kínt lehetett benne látni. Carlisne odaszólt hozzám, hogy hozzánk visszük, és hogy készítsem elő a kocsit.

2 óra múlva, a Cullen háznál:

Jasper még mindig nem alakult át teljesen. Engem Rose ölelgetett, és nyugtatott. Mindenki kíváncsi volt, mi lesz, ha majd vége az egésznek.
- Mégis most mi történt hugi? - kérdezte Emi.
- Nem tudom. Elborult az agyam, és elmondtam neki mindent. Utána neki szakadt el valami, és meg akarta ölni magát. - amint belegondoltam, hogy az én hibám volt az egész, az egész testemet átvette a félelem, és a reszketés.
- Értem. De ez akkor is felelőtlen dolog volt tőled. - próbált oktatni Edward. Nem törődtem vele, de azért Rose megvédett.
- Ha ő a felelőtlen, akkor ti miért is vagytok most haragban Bellával? - kérdezte.
- Az teljesen más. - védekezett.
- Nem, nem más! Hülye voltál, és megengedted, hogy egy másik lány megcsókoljon. Mondd meg őszíntén, normális vagy?
- Te pedig elkezdted mutogatni magad másnak, szal csak kvittek vagyunk!
Még tovább is veszekedtek volna, de ekkor megjelent az ajtóban Carlisne, és mögötte az átváltozott Jasper.
- Jasper! - sikoltottam, majd a nyakába ugrottam. Ő visszaölelt. Mindenki üdvözölte, de amikor Belláékhoz ért, valahogy megváltozott a tekintete.
- Öcsi, jól vagy? - kérdezte Edward.
- Persze, de te kire vagy ennyire dühös?
- Hogyan? - kérdezte hisztérikusan Bella. - Carlisne, te elmondtad neki, úgy, hogy nem is ismer?
- Nem mondtam semmit! - védekezett.
- Akkor honnan tudod? - kérdezte Emi a háttérből.
- Nem tudom, de érzem.
- Hehh. Mégis most akkor mit érzek? - érdezte gúnyosan Emi.
- jajj. Te valakire rohadtul be vagy gerjedve, viszont Bella lenyugodhatnál, kezdek fulladni a dühödtől. - mindenki csak nagyot nézett, mégis honnan tudja mindezt. Ekkor Esmee közbeszólt.
- Úgy tűnik neked ilyen érzelemérzékenységed van.
Elmodtunk neki mindent, és végül már csak ketten lettünk. Az estét átbeszéltük, és persze voltak benne forró csókok is. Az volt életem legszebb estéje.