1. sztorim

Hali! Meghoztam az 1. sztorit, és remélem tetszeni fog a vége... na jó, jó olvasást, sziasztok! Kittikef

Edward, és az őrület

Ez az ember őrült! Mindig azért nyomorog, hogy ne nyomorogjon.
Leonardo da Vinci

Unalmas a mai nap. Minden nap egyre unalmasabb. Nyaralunk a családommal, és nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Olyan, mintha egyedül lennék a világ közepén. Bárcsak madár lehetnék! Vissza repülhetnék New York-ba a haverokhoz, és Sandrahoz. De sajnos, ez nem lehetséges, csak egy szimpla ember vagyok. Egy zaj hatására megfordulok, és természetesen megint ijedten.

- Mit kell mindig ennyire megijedned? – kérdezi a nővérem.
- Carla… - kezdem komótosan. – Ha valaki nagyon el van a gondolataival, akkor lehet, hogy egy ilyen hirtelen „támadásnál” megijed. – úgy mondom neki, mint valami hülyegyereknek.
- Aha, ha te mondod. Amúgy csak annyit akartam, hogy gyere megyünk a partra.
- Mondd meg anyáéknak, hogy nem megyek.
- Ok, felőlem, de akkor én vezetek! – mondja csilingelő hangon. Ez annyira nem ér! Miért van az, hogy mindenre rá tud venni? Tudja jól, hogy az egyetlen gyengém az az: autó. Felkelek, és utána kiáltok.
- Várjatok, egy perc és lent vagyok. – ekkor megfogom a fürdőgatyám, és már a lépcső felé fordulok.
Pár perc múlva:
Megérkezünk. A parton csak úgy csillog a homok, és a víz olyan mint a gyémánt. Gyönyörű. Elálmulok, de ekkor két meleg kezet érzek az én kezemen, és hirtelen maga felé rántja. Lábamat gyorsan ráhelyezem a fékre, és a hirtelen erőtől előre dőlök.
- Te ennyire hülye hogy lehetsz? – kérdi apám.
- Most miért? Mit csináltam?
- Majdnem megöltél! Előttünk volt egy másik autó, ha még mindig nem vettedet volna észre! Te pedig rohansz bele mint az őrült! – veszekszik velem anya.
- Visszafelé te vezetsz. – mondja apám, miközben Carla felé fordul. – ez az egyik dolog. A másik, pedig, TE – mutat felém. – odaadod a jogsid, és 3 hónapig nem is kapod vissza.
- De… de…. ez nem ér! – dadogom.
- Örülj neki, hogy nem anyád vette el, és nem tépi szét. Még hálás is lehetnél! – miközben ordította kiszáll. Őt követi a tesóm, és az anyám. Végre van egy kevés időm. Megint elmerengek, és közben beparkolok. Ki megyek a partra, és bevetem magam a vízbe. A víz habjai most felemelnek, és megkönnyítik testem. A fejem megfájdul, mert nekem jön valami.
- Te jó ég, jól vagy? – kérdezi valaki, gyönyörű hangon.
- Persze. – válaszolom, bár a fejem sajog. Olyan, mintha egy sziklának mentem volna neki. – hogy hívnak? – most ránézek.
- Bella Swan Cullen. Te?
- Edward Masen. Honnan jöttök?
- Forksiak vagyunk.
- Ohh. Értem. Mi New York- ból jövünk.
- Ahha. – hirtelen nem tudom, miről beszélhetnénk. – nem kérsz egy fagyit? – próbálom a kínosságot tompítani.
- Persze, mehetünk.
A fagyi utáni sétán:
Nagy szél támad, és Bella arcába fújja a haját. Én mögötte állok, és az illata, amit eddig is finomnak éreztem, most elmámorít. Meg sem tudok mozdulni a csodálattól. De fejem hirtelen megfájdul. Gyorsan odakapok, és egy nagyot kiáltok. Utána a sötétséget látom.

Már eltelt egy kis idő, de még mindig csak a sötétséget látom, és azt, hogy mennyire fáj mindenem. Ekkor tompa zajokra leszek figyelmes. Végre elég erős vagyok, hogy kinyissam a szememet, de ez az állapot nem tart sokáig, mert az erős fények megvakítanak. Rájövök, hogy ez a lámpa, és elfordítom a fejem. Mostmár nyugodtan kinyitom, és az első pillantásommal meglátom Bellát.
- Gyere Carlisne! Magához tért! – szólítja mostoha apját. Ő, mire az ajtóra emelem a tekintetem, már ott volt. – milyen az állapota? – kérdi Bellaangyal.
- Sajnos,nem látom módját, hogy hogyan gyógyulhatna meg. Hacsaknem… - kezdi el, de egy éles hang megjelenik.
- Jajj, de szupi!!! Végre.. – kezdi el, egy barna hajú lány.
- Alice, nem, és Carlisne sem arra gondolt. – mondja komoly hangon. Úgy tűnik ebben a családban az a divat, hogy senkit nem hagynak nyugodtan beszélni.
- Sajnos Bella, de arra gondoltam. – hajtja le a fejét. Elegem van. Miről beszélnek? Miről van szó? A düh ami elönt, annyi erőt ad, hogy a veszekedő családot is túlkiáltom.
- MIRŐL VAN SZÓ?
- Nem is érzel fájdalmat? – kérdezi kikerekedett szemekkel Alice.
- Nem. Miért kéne? – csodálkozom rá.
- Sajnálom, de most nem is érezhetsz. – mondja egy szőke hajú, komor fiú.
- Ezt nem kellett volna Jasper. Legalább még megtárgyalhattuk volna ezt a dolgot. –mondja felháborodottan az apa.
- Sajnálom. – mondja bűnbánóan Jasper. – leve…
- Nem kell, legalább megtudom nézni, hogy mi a gond, kiújult-e, avagy sem.
- Ok.
Ekkor odalép hozzám, és hideg kezeivel megérint. Egy ideig így áll, majd ránéz a többiekre, akik csodálkozó tekintetekkel fordulnak felé. Nézi, nézi őket, majd lehajtja a fejét, és nemet bólogat. Nem értem mért, de Alice és Jasper elmennek. Ahogy kiérnek a lakásból, minden fájdalom visszajön, de nem elég erős, hogy elájuljak. Fájdalmaim között, felém jön Carlisne, és megvillantja méregfogait. Rögtön felismertem az ilyen fogakat, mert nagyon szerettem a vámpírokat. Ekkor leesik, de már nem tudok ellenkezni. Odaér, és megharap. Több órán keresztül csak fájdalmat érzek. Most még csak a fejem sajog, majd csak a nyakam, és ez így megy le. Utána egy hirtelen pillanatban az egész testem fáj. Miután ez befejeződik, felkelek, és olyan, mintha minden megváltozott volna. Minden élesebb, és minden hangot jobban hallok. Megpillantok egy tükröt, és megnézem magam.olyan férfi vagyok, mint amilyen mindig is akartam volna lenni. Megfordulok, és velem szemben, most Bella áll. Mindent elmagyaráz, és azt is ecseteli, hogy mikor mehetek emberek közé. Itt is feltesz egy kérdést.
- Nagyon kapar a torkod?
- Nem, egyáltalán nem.
- Hogyan? – kérdezi Carlisne.
- Nem érzek kaparást. És én akkor is emberek közé akarok menni!
„de, nem lehet!”
- Már miért ne Bella? – nézek rá értetlenül.
- Nem mondott semmit. – mondja Carlisne.
- De! azt mondta, hogy de nem lehet.
- Nem, Edward, én ezt nem mondtam, hanem gondoltam!
- Ezek szerint neki a gondolat olvasás a képessége. – „vajon ez jó lesz így?” – mondja C.
- Persze, hogy jó! De mondjátok el, most hányszor hosszabban élek, mint egy normál ember?
- Hát olyan végtelenszer. „Hacsak meg nem ölnek.”
- Kik ölnének meg? – kérdezem.
- Hát….

- Nem kell tovább mondania Mr. Masen. Felkelhet a hipnózisból. – csattint Mr. White.
- Na, végre elmehetek?
- Nem. Még mindig képzelődik. – mondja nekem.
- Például?
- Ha halhatatlan lenne, akkor hogy lehetne most 30 éves?
- Mondom, hogy Esme kiszívta a mérget, miután vámpír lettem. Tudja, neki ez a képessége.
- Sajnálom, de Önnek elmebaja van. Amúgy is a halhatatlanságból, ki akarna visszajönni?
- Nem bírtam a hangokat, és ezért lemondtam erről. Sajnos még azóta is hallom őket, így nem volt értelme ott hagynom a Cullen családot. Amúgy meg nem is szép a szeretője…se az anyja. Fúúúj. – mondom a kimondatlan gondolatokra.
- Öhm, öhm. Ez nem ide tartozik. Inkább megyek, és a gyógyszereiből naponta 2 vegyen be.
- Értem. És a zöld az szebb a húgán. – üvöltöm utána, de már csak egy mondatot olvasok az ajtóról.
Elmegyógyintézet.